Már pénteken éreztem, hogy valami nem stimmel velem, a jobb mandulám mintha megduzzadt volna, a fülem felé sugárzott enyhe fájdalmat de nem tulajdonítottam jelentőséget neki, az ilyen kis megfázás hamar el szokott múlni. 

Ahogy terveztük, aznap beültünk a lányommal az autóba, a szokásos négy és fél-öt órás utat egy baleset miatt hat óra alatt tettük meg. Az A9-esen a Gleinalmtunnel előtt ültünk vagy ötven percet, ez nagyon visszavett a hazaérkezésből. Amíg én bekapcsoltam a gázbojlert és kinyitottam a vizet, leányom hangját hallottam.

- Apa, kitöltöttem a pálinkádat! 

Jól is esett, mintha enyhült volna a fájdalom, hamar ágyba is kerültem. Másnap reggel megint éreztem ébredéskor de sok tenni valóm volt. Mindenek előtt, az eső és a nap által burjánzani kezdett füvet kellett lenyírnom. A szokásos három-négy óra helyett, sikerült két nap alatt elintéznem. Izzadtam, szédültem, sokszor leültem, egyszóval nem voltam valami fényesen.

Vasárnap leányom délután kettő körül érkezett vissza Pestről a barátaitól, háromkor elindultunk. A biztonság kedvéért bevettem két Algopyrint. Hazafelé, ismét dugó, a Graz-ot elkerülő alagút volt lezárva, betereltek a városba. Másfél órát vesztettünk. Amint beértünk a Császárvárosba gyermekem elmosolyodott:

- Apa, te egy kibaszott szuperhős vagy! - mondta - Ilyen betegen, ennyit levezetni nem semmi! - folytatta. 

Annának csak most mondtam el, mennyire nem is vagyok jól napok óta. Ő persze az aggodalomtól izgatottan pörölt velem amiért mindezek ellenére hazamentünk. 

Hétfőn is rosszul ébredtem, de bementem dolgozni aztán tíz óra körül szóltam Helmutnak a konyhafőnöknek, hogy elmegyek orvoshoz. Ő persze azonnal el is engedett, mindenki jobbulást kívánt. Hazamentem, lezuhanyoztam hiszen még megsütöttem a 350 szelet natúrszeletet, minden bőrfelületemből, hajamból a zsírszag érződött, így nem megyek orvoshoz. 

Bejelentkeztem az asszisztens nőnél, ötvenes hölgy, sosem mosolyog, de teszi a dolgát. Csodálkozott is, hogy most csak én jöttem, hiszen Anna gyenge német nyelvtudása miatt mindig elkísérem fordítani. Szoktam is mondani, hogy most már lektorálhatnám a legújabb német-magyar orvosi szótárat. 

A váróban elpilledtem, mintha aludtam is volna majd arra riadtam föl, hogy azt hallom: 

- Herr Schäffer bitte! - odanézek, a kedves, negyvenes háziorvosunk mosolyog rám - keseszőke, hátrafogott haj, barna szemek, magas homlok, nem egy címlapfotó, de sugárzik belőle valami megfoghatatlan vonzalom- majd ahogy meglát elkomorodik az arca. Gondolom észrevette már messziről mennyire nem vagyok jól. Bemegy a rendelőbe, leül az íróasztalhoz, én is helyet foglalok vele szemben. 

Még ilyen állapotban sem tudok nem flörtölni vele, próbálom mosolyogva elmondani, mi is a bajom. Megvizsgál, vérnyomást mér, ahogy a kezemhez ér, a pulzusomat megmérni, szinte egyszerre nézünk egymásra, tekintetében valami olyat látok: végre egyedül jöttél!

Normális esetben, szégyenlősen másfelé néznék, de most mélyen a barna szemeibe mélyedek. Kezébe veszi a fonendoszkópot, felhúzom fehér pólómat, érzem a hideg fémet a hátamon, majd mellkasomon. Ahogy befejezi, ujját végighúzza, szinte véletlenül rajtam. Elmosolyodok, megint csillogó barna szemeibe nézek.

- Ez segít gyógyulni! - mondom halkan. Nem veszi el kezét, ott tartja. 

- Felnőttek vagyunk - válaszol - de te most beteg vagy! - vált át tegezésre. Szerdán visszajössz és megint megvizsgállak de rendelési idő után! - mosolyodik el. Addig elkezded szedni az antibiotikumot amit felírok.

Leül a számítógép elé, megírja a receptet majd feláll ahogy én is. Az ajtóig kísér, ott szembefordul velem, barna szemei megint csillogással telnek meg. Állunk egymással szemben, izzik a levegő, közelít az ajkaival és finom csókot lehel az arcomra.

- Több nincs, beteg vagy! - mosolyodik el és kinyitja az ajtót.

- 'Wiederschauen Herr Schäfer! - köszön el hangosan. 

Kimegyek a pulthoz, megkapom az asszisztensnőtől a receptem. Ahogy a következő beteget hívja, megint a rendelő ajtaja felé nézek, elkapott pillantásunk sokat elárul...