Korán van, gyorsan elfogyasztom a reggeli kávémat, megborotválkozok és lezuhanyzok, pedig kellene a hosszabb idő hozzá. Zokni, ing, nadrág, is felkerül majd kabátomba bújok és bekötöm a cipőmet. Korán van. Hajnal, de már kint rajcsúroznak a csulik, hangos csiripelésük tölti be a hajnalt. Korán van, de lelkesen, izgalommal indulok. 

Amint bezárom a ház ajtaját, máris nyomom a távirányító gombjait, a garázsajtó emelkedik, a kertkapu is nyílik. Nem akarok zajt csapni, tilosban járok, Anna mélyen alszik még. Korán van, de szinte remegek az eljövőtől. Nem kapkodok, nem nyomom még az autónak, hiába sport verzió, a dízelmotornak idő kell még felmelegszik minden károsodás nélkül. 

Az autópályára érve is még finoman gyorsítok, majd amikor el kezd a hőfokmérő emelkedni, egyre nagyobb sebességre ösztönzöm a piros Civic-et. 170-nél, nyomom be a tempomatot, csak az útra és a lehetséges, bújkáló trafis rendőrőkre figyelek. Az 50 km-t hamar megteszem, le is kanyarodok a mellékútra, nagyjából tudom merre menjek. Amint elérem a faluból kivezető utat és meglátom a pár házból álló utcát lelassítok, koncentrálva figyelem a már képről ismerős kerítéseket. Meg is látom az amelyiket keresem, elgurulok előtte, majd amint véget érnek a házak félreállok. Kiszállok, bezárom az autót. A ligetes sétaút felé indulok, majd egy sűrű bokor mögött megállok. Dobog a szívem, várok, remélem jó irányba indultam. 

Hamarosan halk nesz üti meg a fülem, valaki közepes tempóban közeledik. Mereven állok, a pirkadó nap már elég fényt ad, eleget ahhoz, hogy kivehessem, felismerjem. Szinte óráknak tűnnek a percek amíg eléri az úton azt a vonalat, ahol állok. Ő az! 

Szőke, fürtös haját néha megfújja a szellő, fehér, félhosszú kabátot visel, barna kordnadrágot. Sportosan elegáns. Amint elhagyja búvóhelyem, lépteivel szinkronban kilépek a bokor mögül. Megállok.

- Emese! - szólítom meg félhangosan - Szép, jó reggelt kívánok Önnek! - köszönök.

Megriadva megfordul, tekintetében a megnyugvó felismerésre vált a félelem. Megcsillannak barna szemei, nemes ívű szája mosolyra húzódik. 

- Ön az ? - kérdezi vagy inkább állítja. - Micsoda meglepetés, Ön járt épp a fejemben.

- Ön pedig az enyémben! - válaszolom ahogy egyre közelebb érünk egymáshoz. Megállunk szemben és csak kutatjuk a másik tekintetét, minden más mint a képeken, de ez így még jobb. Csak állunk, majd kezemet nyújtom felé. 

- Akkor most az életben is bemutatkozom. - mondom a nevemet. Ő csak mosolyogva áll. Ahogy kezem az övéhez ér, villám csap belém, jóleső borzongás. 

- Jön velem sétálni? - kérdi.

- Szívesen! Önnel mindig! - reagálok rá. Lépteink zörögnek az avarban, halkan beszélgetünk, mindketten zavarban vagyunk. Akarom a közelségét, akarom az érintését, közelebbről érezni illatát. Kezem mintegy véletlenül ér az övéhez, rám emeli csillogó tekintetét. tenyerembe helyezi finom kezét. Hosszan sétálunk, majd azt veszem észre, a piros Honda mellett lyukadunk ki. 

- Most haza kell mennem, de kérem, jöjjön el holnap is! - szól halkan. Bal keze még mindig a jobbomban, egymásra nézünk, óvatosan magam felé húzom, szinte a villám csap belénk amint ajkaink összeérnek, érzékien csókoljuk a másikat, remegő testünket, a vágy vezérli.

Felemeli fejét. - Jöjjön el holnap is! - kér ismét és búcsú nélkül elindul. Én csak állok és nézek utána, ahogy alakja lassan távolodik. Kinyitom az ajtót, abban a pillanatban visszanéz, és tovább megy.

Beülök, bekötöm magam, elindítom a motort és megfordulok. Lassan gurulok végig az utcán, még látom ahogy a kerten belül, kutyájával játszik. Sietek haza, még mindig korán van. A házban csönd honol. Anna még alszik.

Leülök a laptop elé, üzeneteit olvasom, válaszolok, forranak a bitek és a bájtok, várjuk a holnap reggelt.